3. Egy hosszú éjszaka

Mire végeztem a pakolással igencsak fáradt lettem, ránéztem az órára, hinni se akartam a szememnek... éjfél múlt 10 perccel. Anyuék még lent tévéztek, bár ki tudja, lehet már bealudtak a kanapén, apumban legalábbis biztos voltam, előszeretettel alszik be minden este a tv előtt, még ha valamelyik kedvenc filmje megy akkor is... esküszöm mint valami mormota, remélem az én barátom nem fog ilyenné válni az évek során, már ha lesz valaha is pasim.
Tele volt a fejem rossz gondolatokkal, nem hogy hinni nem bírtam abban, hogy jó lesz nekem itt Brecon-ban, hanem tudtam, hogy borzalmas, magányos, és unalmas napok várnak rám. Kissé fájt is a fejem, ilyenkor jön jól egy forró zuhany, fogtam is a törölközőt, irány a fürdőszoba!
Végre saját fürdőszobám van, ez maga a mennyország, amennyit anya reggelente készülődött a régi lakásunkban, egy filmet meg tudtam volna nézni alatta, de ez az új lakásnál már nem jelentett gondot. Mellesleg az új fürdőszoba nagyon tetszett, sokkal tágasabb volt, és azok a kék csempék, a kék szín a kedvencem. Gyorsan levetkőztem, magamra zártam az ajtót, és magamra csuktam a zuhanykabin ajtaját, nem terveztem hosszú zuhanyzást, mert már alig bírtam nyitva tartani a szemeimet. Miután végeztem a forró zuhannyal, bemásztam az ágyamba, és akaratom ellenére elkezdtem gondolkozni, jobban kihatott rám ez az előbbi nosztalgiázás, mint gondoltam volna.
Vajon mit csinálhat most Eric? Még mindig olyan zárkózott, és egy barátot se szerzett azóta? Igazából tényleg kicsit önző voltam, családi problémák... nekem még sose kellett szembesülnöm vele szerencsére, a legtragikusabb dolog amit valaha átéltem az az, hogy a nővérem elköltözött Milánóba a barátjával. A nővéremet, Daisyt mindig is nagyon szerettem, a többi átlagos testvérhez képest mi angyalok voltunk, nagyon ritkán veszekedtünk, és megosztottunk mindent egymással, de sajnos egy másfél éve elköltözött tőlünk. Havonta írt levelet, de hazajönni egy fél évbe talán egyszer jött csak haza, nagyon lefoglalja az ottani meló, meg az olasz ismerősei...

*

...egy sötét erdőben állok, hogy a francba kerültem ide? Köd száll a fák között, minden olyan nyirkos, de ez képtelenség, hisz még csak augusztus közepe van, valami itt nagyon nem stimmel. Körbenézek, sehol egy út vagy valami, gyakorlatilag a végtelen erdő közepén állok... kiáltanék de nem merek, túlságosan félek hozzá, annyira letaglóz a látvány, és a csendből tudom, hogy úgyis egyedül vagyok. Egyszer csak neszt hallok a hátam mögül, valami mozog a fák között, nagyon reménykedem, hogy csak a képzeletem játszik velem. Földbe gyökerezett lábakkal állok a rozsdás falevelekkel borított talajon, nem tudom mit tegyek, majd egy újabb nesz, amely már közelebbről jött ösztönzést adott arra, hogy kapjam a lábaimat, és elkezdjek rohanni. Vajon hova is futok? Gőzöm sincs, de valami azt súgja, hogy nem állhatok meg, inkább futok a semmibe, minthogy kiszolgáltassam magam annak a valakinek (vagy esetleg valaminek?), aki ott várt rám a sötétben az előbb., mert aki egy sötét erdőben kószál éjszaka, az nem hiszem, hogy túlságosan barátságos lehet. Az egyetlen szerencsém, hogy a telihold fényesen világít, hold nélkül korom sötétség borítaná ezt a kihalt erdőt, bár a sűrű köd így is eléggé megnehezíti a dolgom. Csak futok-futok tiszta erőmből, már vagy minimum 10 perce, de egyáltalán nem fáradtam el... ez képtelenség, sose voltam jó futásban, ez nem lehet más csak egy... álom? Hirtelen megtorpanok, egy sötét alakot látok magam előtt, jóval magasabb és termetesebb, mint én.

- Ki maga? - a félelem igencsak érezhető volt a hangomból.

Hiába várok választ, a válasz abban minősül meg, hogy megindul felém... látni nem látom az arcát, de érzem rajta a gonosz vigyort, lassan de magabiztosan lépked felém. Rögtön kapcsolok, és az ellenkező irányba kezdenék rohanni, de még mielőtt  elhagyhatnék legalább egy fát magam mögött, azon nyomban gyökerek nőnek ki a földből valami hihetetlen gyorsasággal... még időm sincs felfogni ezt a paranormális jelenséget, de máris a földön heverek, olyan erővel rántanak a földre a lábamnál fogva. A fejem beverem egy közeli sziklába, amit falevelek takarnak... elkezd homályosulni minden, vége a menekülésnek...

*

Kis híján elfogott az üvöltés, még mindig menekültem volna, de hamar lesett hogy otthon voltam és csak álom volt az egész. Egész testemben remegtem, mindenem izzadt, ilyen valóságos álmom még azelőtt sosem volt. Ránéztem az órámra, hajnali 3:30... felkapcsoltam az éjjeliszekrényemen lévő lámpámat, tudtam hogy képtelen lennék visszaaludni, és nem is mertem volna, eszem ágába sem volt újra belecsöppenni egy olyan rémálomba, ahol képtelen sebességgel nőnek ki gyökerek a földből, és ahol egy sötét alak akar engem megölni, mert tudtam, hogy meg akart ölni, és nem csak fogócskázni akart.
Bekapcsoltam a laptopom, megnéztem az Email-eimet, és hirtelen egyből megfeledkeztem a sötét alakról:

"Szia Rachel!

Milyen az élet Brecon-ban? Még egy nap is alig telt el, hogy elmentél, de már nagyon uncsi itt az élet nélküled. Persze Sandy-vel valahogy mindig elütjük az időt, de nagyon nehéz lesz megszokni, hogy nem vagy velünk, és hogy őszinte legyek, nem is akarom megszokni, ezért úgy döntöttem, hogy még suli előtt meglátogatunk, legalábbis én biztos, de szerintem Sandy-t se kell majd sokáig győzködni :)
Ha lesz időd mindenképp válaszolj, hogy mi a véleményed a taliról, és hogy melyik nap érnél rá...

Hiányzol, puszik
Pandora"

Nem volt annyira terjedelmes levél, de nagy örömmel töltött el, hogy ilyen hamar elkezdtem hiányozni Pandorának. Mivel aludni nem voltam hajlandó, ezért fogtam is magam, és nekiálltam levelet írni az éjszaka közepén...